Dorka és a szivárványtánc

Dorka, a kis hercegnő, a virágos rét közepén élt, ahol mindig mosolygott a nap, és gyakran megjelent az égen egy nagy, színes szivárvány. Dorka nagyon szerette a színeket, és a barátait is: a csillogó szárnyú tündért, a pillangót és a katicát. Egy napon különös ötlete támadt, és ezzel kezdődött a varázslat.

A varázslépcső

Dorka, a kis hercegnő, a puha fűben forgott körbe-körbe. Rózsaszín ruhája libegett, haja aranyszínűen hullott a hátára. Fölötte egy nagy, színes szivárvány ragyogott az égen.
– De jó lenne ott fenn táncolni! – sóhajtotta.
Felugrott, nyújtózkodott, még lábujjhegyre is állt, de a szivárvány nagyon magasan volt. A pillangó vidáman körözött fölötte, a katica egy fűszál tetejére mászott, de ők sem érték el.
Dorka szíve kicsit elszomorodott. Leült a virágok közé, és az eget nézte.
– Vajon ki tudna segíteni nekem? – suttogta.

Ekkor apró csilingelés hallatszott, mintha sok pici csengettyű szólna: csiling-csiling! A virág mögül előröppent egy lila ruhás tündér, kezében arany csillagú pálcával.
– Szia, Dorka! – nevetett. – Hallottam a sóhajodat. Mit szeretnél?
– Felmenni a szivárványra táncolni – mondta a kis hercegnő. – De túl magas.
A tündér elgondolkodott.
– Tudok egy varázslatot – mondta halkan –, de csak akkor működik, ha a szivárvány is beleegyezik.
Mindannyian felnéztek. A szivárvány színei lustán megreszkettek, mintha figyelne.
– Szivárvány, játszanál velünk? – kérdezte Dorka bátran.

A szivárvány lágyan megdőlt, mintha bólintana.
– Megpróbálhatjátok – duruzsolta, és színei kicsit fényesebbek lettek.
– Akkor együtt mondjuk a varázsszót! – kiáltotta a tündér. – Fogjuk meg egymás kezét!
Dorka megfogta a tündér kezét, a pillangó a vállára ült, a katica a szoknyájára kapaszkodott. A virágok is közelebb hajoltak.
– Színes létra, nőj az égig! – mondták egyszerre.
A fű között apró fényfoltok jelentek meg, és hopp, szivárványszínű lépcsők nőttek felfelé. A nap mosolyogva nézte.
– Jaj, milyen magas! – súgta Dorka. A gyomra picit csiklandozott, de a tündér megszorította a kezét.
– Lépj csak, én itt vagyok veled.

Lassan elindultak felfelé a színes lépcsőkön. Minden lépésnél más szín világított: piros, narancs, sárga, zöld, kék, lila. A pillangó köröttük táncolt, a katica izgatottan mocorgott.
Amikor felértek, a szivárvány teteje puha volt, mint egy párna, és meleg, mint a napfény.
– Most már tényleg szivárványhercegnő vagy – kuncogott a tündér.
Dorka nevetve pörgött egyet, a szivárvány vele ringott, mint egy hinta. A nap sugarai aranycsíkokat rajzoltak köréjük, a virágok és az állatkák lentről tapsoltak.
– Köszönöm, barátaim! – kiáltotta Dorka.
Aztán kézen fogva lecsúsztak a szivárványon egészen a rétig. Dorka szíve tele lett melegséggel, és tudta, hogy ha felnéz az égre, mindig eszébe jut ez a közös tánc.

Este, amikor a nap lassan elköszönt, a szivárvány halványabb lett, de még mindig ott ívelt a rét fölött, mintha vigyázna Dorkára. A kis hercegnő a puha fűbe heveredett, mellé telepedett a tündér, a pillangó és a katica is. Csendben figyelték az eget, és mindannyian érezték, hogy holnap is együtt lesznek, és újra táncolhatnak a szivárvány alatt, ha csak egy kicsit is kívánják.