Alíz kalandja anyával az állatkertben

Alíz nagyon szerette az állatokat. A plüssmacija az ágyán ült, a falon kismacskás rajzok lógtak. Egy reggel anya azt mondta: „Ma elmegyünk az állatkertbe.” Alíz szíve nagyot dobbant, és úgy érezte, mintha az egész szobája vele ugrálna örömében. Legjobban a magas nyakú zsiráfot szerette volna látni.

A zsiráf mosolya

Meleg, napos délelőttön érkeztek az állatkert kapujához. A kavicsok aprót ropogtak a cipőjük alatt: rop-rop. Anya egyik kezében a táskáját fogta, a másikban Alíz kezét.
„Ma te választod ki, merre megyünk először” – mosolygott anya.
„A zsiráfhoz!” – vágta rá Alíz, és már szinte szaladt is. Útközben integetett a kacsáknak és a majmoknak, de a gondolata mindig visszaugrott a hosszú nyakú zsiráfra.

Hamarosan egy magas kerítéshez értek. A túloldalon puha, zöld fű nőtt, és ott állt a zsiráf. Sárga szőrén barna foltok ültek, hosszú nyaka egészen a kék ég felé nyúlt.
„Jaj, de szép!” – suttogta Alíz.
A zsiráf azonban épp a távoli fán rágcsált leveleket, és nem nézett arra.
Alíz magasra emelte a karját, ugrált is egyet-kettőt: hopp, hopp.
„Itt vagyok!” – kiáltotta. De úgy érezte, hangja túl picike odáig.

Alíz szája legörbült egy kicsit.
„Azt hiszem, nem hall” – mondta halkan.
Anya leguggolt mellé.
„Próbáld meg még egyszer, de most vegyünk nagy levegőt együtt” – javasolta. – „Olyan szép a hangod.”
Alíz mélyen beszívta a levegőt, mellkasa megemelkedett, mint egy kis lufi.
„Szia, zsiráááf!” – kiáltotta, amilyen bátran csak tudta.
A hangja tisztán szállt a levegőben. Alíz mellkasa izgatottan bizseregni kezdett.

Ekkor a zsiráf abbahagyta a rágcsálást, és lassan Alíz felé fordult. Nagy, barna szemei kíváncsian csillogtak, majd lehajtotta a hosszú nyakát egészen a kerítésig.
„Hallottam ám, kislány” – mondta mély, barátságos hangon. – „Szia, Alíz!”
Alíz szeme kikerekedett.
„Te beszélsz! Olyan közel vagy!” – nevetett.
„Szeretném látni, hogyan mosolyogsz” – súgta a zsiráfnak.
A zsiráf hatalmasat mosolygott, és puha orra szinte hozzáért a rácshoz, egészen közel Alíz kezéhez. Alíz melegen szorította anya ujját, és csendben nézte a mosolygó zsiráfot.

Amikor továbbindultak, Alíz még egyszer hátranézett, és intett a zsiráfnak. Aztán anya tenyerébe kapaszkodva sétáltak tovább a fák alatt, cipőjük alatt puhán surrogott a kavics.

Este, lefekvéskor Alíz becsukta a szemét, és eszébe jutott a nagy, mosolygó zsiráf. A takaró alatt összegömbölyödött, és érezte, ahogy az orrához finoman hozzáér a takaró puha széle.