Az erdő mellett, egy kerek ablakú kunyhó előtt üldögélt Panna a kedves plüssmacijával. A maci puha volt és mézszínű, Panna pedig mindig megsimogatta az orrát, ha örült. Aznap a fűben egy piros-kék focilabda is ott várta, hogy végre rúgjanak egy nagyot. Panna nevetett, toppantott egyet, és így szólt: „Figyelj, Maci, most messzire gurul!” Puff! A labda elindult a bokrok felé. Gurult, pattant, hupp, és eltűnt a kis ösvény kanyarjában.

Panna nagy szemekkel nézett utána, aztán szorosan megölelte a plüssmacit. „Jaj, elszaladt a labdám!” – mondta kicsit szomorúan, és még a szája is lebiggyedt. Elindult az ösvényen, ahol egyszer csak édes illat szállt a levegőben. Egy furcsa, de barátságos boszorkány állt ott egy mohos kövön, lila kendőben, és rózsaszín vattacukrot pörgetett egy pálcára. Surrr, pördült a cukorfelhő. „Mit keresel, kicsi szomszéd?” – kérdezte mosolyogva. Panna halkan felelt: „A focilabdámat.”

A boszorkány nem volt ijesztő, inkább olyan, mint aki sok titkos ösvényt ismer. Lehajolt Pannához, és a plüssmaci buksiját is megpaskolta. „Segítek megkeresni” – mondta. Adott Pannának egy pici darab vattacukrot, hogy vidámabb legyen tőle, aztán együtt figyeltek. „Hallgass csak!” A bokrok mögül halk nesz jött. Zizz. Reccs. A focilabda egy farönk mellett akadt meg, de túl messze volt. Panna nyújtózott, a boszorkány seprűje pedig finoman odabillent. Kopp! A labda végre kigurult.

Panna tapsolt örömében, a plüssmacit is meglengette, mintha ő is ujjongana. „Megvan! Megvan!” – kacagta. A boszorkány elnevette magát, és még a kendője bojtja is táncolt. Visszasétáltak a kunyhó elé, ahol a nap aranyszínűre festette a füvet. Panna gurított egyet a focilabdán, de most már csak óvatosan. A boszorkány a kezébe adott egy puha kis vattacukor-felhőt búcsúzóul. „Ha valami elgurul, szólj bátran!” – intett. A kunyhó előtt aztán békésen együtt üldögéltek, Panna, a maci és a labda.