Soma, a kis sün, egész nap faleveleket görgetett maga elé az erdőszélen. "Ha ebből nem lesz puha ágy, akkor semmiből" – morogta, miközben egy hatalmas, sárga falevelet próbált a hátára egyensúlyozni. A tüskéi között már ott lapult néhány piros alma is, télire elraktározva. Ahogy rakosgatta a leveleket, halkan felsóhajtott: mindig félt, hogy hangos horkolása miatt mindenki kineveti majd, ha elalszik a bokor alatt.

Már készült befészkelődni az új, zizegő levéltakaró alá, amikor hirtelen furcsa zörej ütötte meg a fülét. Nem a saját horkolása volt, azt jól ismerte: ez halk nyöszörgésnek hangzott. Soma kikukucskált a levelek alól. A szellő épp végigsöpört az erdőn, faleveleket kavargatva, mint egy mini forgószél, és vele együtt egy kerek piros alma gurult el Soma orra előtt, egyenesen a meredek árok széle felé.

"Hé, várj!" – kiáltott Soma, és utána iramodott. A szellő csintalanul belerúgott még egy marék falevélbe, mintha versenyt akarna futni vele. Soma lábai alatt csúszott a nedves avar, de nem állt meg. Az alma egy kisebb gödör szélére huppant, ahol egy reszkető kismadár kuporgott. "Ne menj tovább!" – csipogta a madár. – "Ha az alma beleesik, betöri a fészkemet!" Soma szíve nagyot dobbant: most rajta múlt, mi lesz a fészek sorsa.

A szellő újra feltámadt, és megpróbálta az almát a gödör felé lökni. Soma gyorsan a hátával az alma elé állt, és hagyta, hogy a gyümölcs a tüskéire koccanjon. "Ma nem nyersz, szellő!" – szuszogta. A falevelek zúgtak körülötte, de ő óvatosan elgurította az almát a madár fészke mellől. Később, amikor végre bebújt a kuckójába, úgy elálmosodott, hogy hangos horkolása az egész erdőn áthallatszott – de most már inkább büszkén, mint szégyenkezve aludt el.