Bence lassan lépdelt a puha avaron, közben csörrent egyet a nyakában lógó távcső. Fölötte olyan magas fák álltak, hogy a tetejüket már nem is látta. A fatörzsek között apró, úszó fények libegtek. Mintha pici lámpások lennének a levegőben.
– Hé, ti meg mik vagytok? – suttogta, és óvatosan kinyújtotta a kezét.
A fények hirtelen összegyűltek a tenyere fölött. Csilingelő hang hallatszott, mintha száz apró csengettyű szólna egyszerre.
– Ne fújj rájuk, megijednek! – szólt egy vékony hang.
Bence körbenézett, de nem látott senkit.

Egyszer csak előrelibbent egy pici alak. A levegőben lebegett, apró szárnyai halkan zümmögtek.
– Itt vagyok! – kacagott. – Lyra vagyok, az erdő egyik tündére.
Testét halvány fény vonta be, ruhája levelekből volt, szárnyai pedig türkizkékek csillogtak.
Bence nagyot nyelt, aztán elmosolyodott.
– Én meg Bence. Felfedező vagyok… hát majdnem – húzta ki magát.
– Látom a távcsöved – bólintott Lyra. – Épp jókor jöttél. Ma valami nincs rendben a fényekkel.
A lebegő pontok körülöttük idegesen keringtek. Oda-vissza cikáztak, mintha keresnének valamit.

– Mi a baj velük? – kérdezte Bence, miközben lassan megindult Lyra után.
– Kövess, megmutatom – intett a tündér, és előreröppent.
Az erdő beljebb egyre csöndesebb lett. A földön puha moha terült el, a kidőlt ágakon halványan világító gombák ültek. A fények egy irányba húztak, mint egy ragyogó kis folyó.
Végül egy tágas tisztásra értek. Közepén hatalmas fa állt, vastag törzsébe furcsa, fénylő rajzolatok kanyarogtak.
– Ő az – súgta Lyra. – Az öregek csak mesélő fának hívják.
A fa kérge megremegett.
– Hohó, vendégek! – morajlott barátságosan. – Csiklandós a kérgem, kisfiú.

Bence gyorsan elkapta a kezét a törzsről.
– Te… beszélsz? – kerekedett el a szeme.
– Ha van, aki meghallgat – nevetett a fa. – Ma viszont inkább sopánkodnék.
Lyra odaszállt a fénylő rajzolatokhoz.
– Azért hívott, mert eltűnt valami fontos – magyarázta.
– Egy apró csillagkavics pihent mindig itt, a kérgemen – dörmögte a fa. – Ma hajnalban leesett az ég darabkája, de aztán tovagurult. Nélküle hiányosnak érzem magam.
A lebegő fények szorosan a fa körül keringtek.
– Próbálták megkeresni, de túl picik hozzá – tette hozzá Lyra.
Bence előrébb lépett.
– Akkor majd mi megkeressük – mondta határozottan.

– Nem lesz könnyű – morajlott a fa. – Fogd ezt.
Egy pici levél vált le az egyik ágról, és lassan Bence tenyerébe hullott. Meleg volt, és alig láthatóan lüktetett.
– Ha közel érsz a csillagkavicshoz, felragyog – magyarázta.
– Indulás! – csilingelt Lyra, és előreröppent.
Mentek át egy vékony patakon, a kövek kisimultak a talpuk alatt. Csitt, csatt, ahogy Bence átlépkedett rajtuk. A bokrok mögül árnyékok ugráltak elő, de csak nagy, világító szárnyú lepkék voltak.
A levél hirtelen erősebben kezdett fényleni Bence tenyerében.

Egy alacsony bokor tövében a fény már szinte vakító volt.
– Itt lesz valahol – suttogta Bence.
A bokor alatt egy duzzogó gomba kuporgott.
– Elbújtam előle – morrant egyet. – Túl erősen világított, nem tudtam aludni.
Lyra nevetett.
– Drága gomba, csak visszavisszük a helyére.
A gomba kelletlenül félrebillentette a kalapját. Alatta apró, szikrát szóró kavics pihent.
– Megvan! – ujjongott Bence, és óvatosan felvette.
Visszasiettek a tisztásra. Amikor a csillagkavics visszakerült a fa kérgébe, a rajzolatok felragyogtak, az ég is tisztábbnak tűnt.
– Köszönöm, barátaim – zúgta halkan a fa, és egy parányi fénydarab óvatosan Bence zsebébe suhant.