– Érzed? – suttogta Fanni, és mezítláb a fűbe lépett.
A talaj finoman bizsergette a talpát, mintha sok apró hangya nevetne odalent. Csillám patája alatt is remegett a föld, és a fűszálak kíváncsian csiklandozták a bokájukat.
– Hé, mi ez a kuncogás? – morrantotta játékosan a rét, a virágok pedig összekoccantották szirmaikat.
Egyszer csak a remegés megállt, és a fű félrehajolt. A puha földön friss patanyomok jelentek meg, és halványan kezdtek világítani.

A patanyomok lassan erősödtek, mintha valaki gyertyát gyújtott volna a földben.
– Ez nem a te lábad nyoma, Csillám – mondta Fanni, és letérdelt. Ujjával körberajzolta a fénylő formát. – Ki jár itt este, amikor mindenki alszik?
A közeli bokor zizegett.
– Nem én voltam – sietett közölni. – Én csak a csillagokat figyeltem.
Fanni a távolba nézett: a nyomok a sötétedő erdő felé kanyarodtak, aztán hirtelen megszakadtak.
– Holnap este kivárom, ki hagyja itt ezeket – döntötte el, és szorosan átölelte Csillám nyakát.

Másnap este Fanni már pokróccal a vállán ült Csillám hátán. A fű halkan susogott alattuk.
– Szólj, ha megint bizseregni kezd – kérte.
Nem is kellett sokat várni. A föld újra megremegett, a rét felnevettet.
– Jaj, csiklandós talpatok van! – szólt.
Fénylő patanyomok bukkantak elő, most sűrűbben egymás mellett. A nyomok mentén vékony köd csúszott, mint egy puha sál.
Valahol elöl halk csilingelés hallatszott, mintha apró harangok lépegetnének.

– Hallod? – Fanni szíve nagyot dobbant. – Lehet, hogy óriási unikornis? Vagy száz pici?
Csillám óvatosan lépdelt a fénylő nyomok között. Fanni minden kanyarnál lehajolt, megérintette a földet.
– Itt erősebb a fény… itt meg gyengébb – motyogta. A mintát a tenyerébe rajzolta a porban.
A köd előttük hirtelen összesűrűsödött, és egy halványkék alak suhant át benne. A csilingelés egy pillanatra felerősödött, aztán elnémult.
– Hé, várj! – kiáltotta Fanni, de a köd szétnyílt, a patanyomok pedig a patak partjánál véget értek.

A patak vidáman csobogott.
– Én csak vizet hordok, nem titkokat – kacagta, amikor Fanni gyanakodva belenézett.
– De a nyomok idáig vezetnek – makacskodott Fanni.
Ekkor a túlpartról újra felcsendült a csilingelés. A köd összeállt, és lassan előlépett egy karcsú, halványkék unikornis. Sörényében apró csengők himbálóztak.
– Pára? – hunyorgott Fanni. – Te voltál végig?
Pára zavartan dobbantott, és a patak fölött apró fények pattantak szét.

– Meg akartalak lepni – fújta ki a levegőt Pára, és a farka végével egy csillogó kavicsot gurított Fanni elé. – Kell egy ilyen kő a fényhídhoz. Kölcsönvettem innen a rétről.
Fanni felkapta a kavicsot. Melegnek érezte, mint egy kis szívet.
– Szóval ezért ragyogtak a patanyomok? Gyakoroltál?
Pára bólintott.
– Próbáljuk együtt – javasolta Csillám.
Három patanégyes egyszerre dobbant. A föld alattuk vidáman felkuncogott, és fénylő lépcső alakult ki a levegőben. A patanyomokból ragyogó híd lett, amely a csillagok felé vezetett.