Menü
Márk nyomában az elveszett kincsnek
Márk egy csikorgó létrán mászik fel a padlásra, ahol egy poros láda és egy beszélő iránytű, Iránykoma vár rá. A láda mélyéről egy hiányos térkép kerül elő, tele furcsa rajzokkal. A szomszéd kislány, Luna is felbukkan, és együtt elhatározzák, hogy megkeresik az elveszett kincset, akármerre is vezessen az út.
A padlás, ahol a láda suttogott
A létra halkan nyekkent, ahogy Márk felmászott. A padlás pora felpattant a léptei alatt, mintha apró felhők tüsszentenének.
– Tüsszögős itt fenn – húzta fel az orrát.
A sarokban egy régi láda pihent. A zárja magától megcsörrent.
– Végre! – csilingelt egy vékony hang belülről.
Márk összerezzent, majd óvatosan felnyitotta a fedelet. Egy fénylő, kerek iránytű pislogott rá.
– Szia! Én vagyok Iránykoma. Készen állsz egy igazi nyomozásra? – billegtette a mutatóját az iránytű.
Márk torka kiszáradt az izgalomtól. Leguggolt a láda mellé.
– Milyen nyomozásra? – kérdezte rekedten.
A deszkák alattuk elégedetlenül ropogtak.
– Az elveszett kincset kell megkeresnünk – felelte Iránykoma. – De hiányzik a térkép egy része.
Ebben a pillanatban felnyílt a padlásajtó.
– Márk, itt vagy? – dugta be a fejét Luna. A haja beleakadt egy pókhálóba, mire nevetve lerázta.
– Gyere csak! – intette Márk. – A ládám beszél.
– Én nem láda vagyok, hanem iránytű! – duzzogott játékosan Iránykoma, aztán a mélyből egy gyűrött térképdarabot pöccintett fel.
Magas torony a szeles városban
A térképdarabon egy karcsú torony rajza állt, körülötte kis örvényekkel.
– Biztos ott fúj nagyon a szél – tippelte Luna.
Iránykoma mutatója hirtelen egy irányba ugrott.
– Indulás! A torony már vár.
A következő pillanatban a padló alattuk finoman megremegett, mintha a ház lépne egyet. A szemük előtt kinyílt a padlásablak, mögötte egy zajos város tűnt fel, közepén a magas toronnyal.
– Ez... mozog? – kérdezte Márk, ahogy kiléptek. A járda alattuk vidáman koppant, mintha tapsolna a cipőiknek.
A torony belsejében szűk, csavarodó lépcső kúszott felfelé.
– Nahát, csiklandoznak! – nevetett Luna, ahogy a lépcsőfokok finoman megmozdultak a talpa alatt.
– Gyorsabban, gyorsabban! – sürgette őket a szél, és játékosan meghúzta Márk kalapját.
Fent egy kis erkélyre értek. A korlát halkan nyöszörgött, mikor ránehezedtek.
– Hol a kincs? – forgolódott Márk.
Egy kőlap remegni kezdett a lábuknál.
– Hé, ne álljatok rajtam! – mordult a kő, majd félrebillent. Alóla előbújt egy apró fémdoboz.
Márk felnyitotta: benne egy fényes, sima kő és egy újabb térképdarab lapult.
Forró homok daloló dűnéi
Az új térképen hullámos vonalak futottak, mint hatalmas kígyók.
– Ez homok – mondta Luna, ujjával követve a rajzot.
Iránykoma megremegett.
– Készüljetek, meleg lesz.
A következő lépésnél a cipőjük alatt puha, forró homok süppedt. A szemükbe fény ugrott, a levegő remegett.
– Juj, csikiz! – Márk lábujjai élénken mozogtak a cipőben.
A dűnék halkan susogtak körülöttük, mintha valami vidám dalt dúdolnának.
– Ne taposs rám, én szunyókálok – dünnyögte egy nagyobb homokbucka, aztán lustán arrébb csúszott.
– Iránykoma, merre tovább? – hunyorgott Luna.
Az iránytű mutatója ide-oda forgott.
– Itt minden egyformán forró! – panaszkodott, majd hirtelen megállt. – Arra, ahol a homok hűvösebb.
Márk letérdelt, tenyerét a földre nyomta.
– Itt mintha hidegebb lenne – mutatott egy kis árnyékos foltra.
A homok halkan felnevettet, és szétnyílt a keze alatt. Egy apró agyagkorsó bújt elő, homokkal teli.
Márk óvatosan kiborította. A szemcsék közül egy apró kagyló és egy új térképrész gurult ki, vidáman csörrenve a homokon.
Dzsungel, ahol a fák tapsolnak
A térképdarab most sűrű, zöld foltokat mutatott, köztük kanyargó csíkokkal.
– Ez biztos egy erdő – mondta Márk.
– Nem, ez dzsungel! – javította ki Luna mosolyogva. – Hallod majd a zaját.
Alattuk a homok puhán átváltozott nedves földdé. A levegő tele lett illattal és zümmögéssel. A fák széles levelei föléjük hajoltak, és lágyan összeütődtek, mintha tapsolnának.
– Köszöntünk! – súgták a levelek.
– Csak óvatosan – figyelmeztette őket Iránykoma. – A patak itt szeret tréfálkozni.
Hamarosan egy gyorsan csobogó patakhoz értek. A víz csiklandozva fröcskölt rájuk.
– Nézd, kövek! Át tudunk menni rajtuk – mutatott Luna.
A legelső kő morcosan felhorkant.
– Nem vagyok lépcső!
– Dehogy nem, ma pont az vagy – kuncogta a mögötte lévő kő, és kissé közelebb gurult.
Márk mély levegőt vett, egyik láb a kőre, aztán a másik. A kövek ringatózva tartották őket.
A túlparton egy üreges fatörzs tátotta a száját.
– Hé, valami a nyomomban zörög – súgta a fa.
Márk benyúlt, és egy rozsdás, mégis erős kulcsot húzott ki, hozzátapadva egy újabb térképdarabhoz.
Hócsillagok a nagy hegy tetején
Most már majdnem teljes volt a térkép. A közepén egy hegy magasodott, csúcsán apró csillagokkal.
– Ott lesz a nagy láda! – Márk szeme felcsillant.
– Fázni fogunk – didergett előre Iránykoma, ahogy mutatója a hegyre ugrott.
Egy lépés, és a meleg dzsungel talaj helyett recsegő hó ropogott a talpuk alatt. Hideg pelyhek csiklandozták az arcukat, a leheletük kis felhőkké vált.
– Ez szúrós kicsit – húzta össze kabátját Luna, mire a hó halkan nevetett és puhábbra omlott a lábuk alatt.
A hegy lassan, de biztosan engedte őket mászni. Néha mélyen morajlott, mintha biztatná őket.
– Még egy kanyar, és ott a csúcs – lihegte Márk.
Fent egy nagy hóbucka díszelgett. A tetején fadarabokból összeállított X jel állt.
– Itt a kincs! – kiáltotta Luna.
Ástak, kapartak, a kezük egészen átfagyott, a hó csiklandozva omlott vissza rájuk. Végül előkerült egy kis fémdoboz. Márk remegő ujjakkal nyitotta ki. Benne csak egy papírcetli volt: „A kincs ott van, ahol először kérdezted, mi az.”
Márk és Luna összenézett.
– A padláson... – suttogták egyszerre.
A mosolygó padlás titka
Egy pillanatra mintha a hegy is bólintott volna. A következő lépésnél újra a jól ismert létra nyikorgását hallották. Visszaértek a padlásra.
A deszkák most puhábban ropogtak, mintha örülnének nekik.
– Akkor a kincs végig itt volt? – húzta fel a szemöldökét Luna.
Márk a földre terítette az összes térképdarabot. Óvatosan egymás mellé illesztette őket. Iránykoma figyelmesen kattogott, mutatója a fal egyik deszkájára bökött.
A deszka halkan felnyögött.
– Jól van, na, mozdulok – mondta, és félrebillent.
A rés mögött egy közepes méretű láda bújt meg. Nem volt rajta lakat – a dzsungelben talált kulcs épp csak megérintette, máris kinyílt.
Belül nem arany csillant, hanem füzetek, rajzok, kagylók, kavicsok, fényes kövek és régi képeslapok zörögtek puhán.
– Ez... utazások ládája – suttogta Luna, miközben óvatosan végigsimított egy rajzon.
Márk kihúzott egy üres füzetet.
– A mi helyeinknek – mosolygott, és leült a padlóra. A fa alattuk elégedetten dorombolt.
Iránykoma közéjük telepedett.
– Akkor? Újabb nyomok? – kérdezte.
– Először lerajzoljuk ezt az utat – felelte Márk, és az első vonal máris kacskaringózni kezdett a lapon.
Márk és Luna a padláson ülnek, körülöttük rajzok, kagylók, kavicsok és fényes kövek. Iránykoma halkan kattog, mintha dúdolna. A nagy ládában már nemcsak régi, hanem új emlékek is pihennek. A gyerekek halkan nevetnek, és újabb üres lapokat készítenek elő. A ház alattuk megnyugszik, és úgy tűnik, maga a padlás is elégedetten sóhajt egyet.
Márk nyomában az elveszett kincsnek
Márk egy csikorgó létrán mászik fel a padlásra, ahol egy poros láda és egy beszélő iránytű, Iránykoma vár rá. A láda mélyéről egy hiányos térkép kerül elő, tele furcsa rajzokkal. A szomszéd kislány, Luna is felbukkan, és együtt elhatározzák, hogy megkeresik az elveszett kincset, akármerre is vezessen az út.
A padlás, ahol a láda suttogott
A létra halkan nyekkent, ahogy Márk felmászott. A padlás pora felpattant a léptei alatt, mintha apró felhők tüsszentenének.
– Tüsszögős itt fenn – húzta fel az orrát.
A sarokban egy régi láda pihent. A zárja magától megcsörrent.
– Végre! – csilingelt egy vékony hang belülről.
Márk összerezzent, majd óvatosan felnyitotta a fedelet. Egy fénylő, kerek iránytű pislogott rá.
– Szia! Én vagyok Iránykoma. Készen állsz egy igazi nyomozásra? – billegtette a mutatóját az iránytű.
Márk torka kiszáradt az izgalomtól. Leguggolt a láda mellé.
– Milyen nyomozásra? – kérdezte rekedten.
A deszkák alattuk elégedetlenül ropogtak.
– Az elveszett kincset kell megkeresnünk – felelte Iránykoma. – De hiányzik a térkép egy része.
Ebben a pillanatban felnyílt a padlásajtó.
– Márk, itt vagy? – dugta be a fejét Luna. A haja beleakadt egy pókhálóba, mire nevetve lerázta.
– Gyere csak! – intette Márk. – A ládám beszél.
– Én nem láda vagyok, hanem iránytű! – duzzogott játékosan Iránykoma, aztán a mélyből egy gyűrött térképdarabot pöccintett fel.
Magas torony a szeles városban
A térképdarabon egy karcsú torony rajza állt, körülötte kis örvényekkel.
– Biztos ott fúj nagyon a szél – tippelte Luna.
Iránykoma mutatója hirtelen egy irányba ugrott.
– Indulás! A torony már vár.
A következő pillanatban a padló alattuk finoman megremegett, mintha a ház lépne egyet. A szemük előtt kinyílt a padlásablak, mögötte egy zajos város tűnt fel, közepén a magas toronnyal.
– Ez... mozog? – kérdezte Márk, ahogy kiléptek. A járda alattuk vidáman koppant, mintha tapsolna a cipőiknek.
A torony belsejében szűk, csavarodó lépcső kúszott felfelé.
– Nahát, csiklandoznak! – nevetett Luna, ahogy a lépcsőfokok finoman megmozdultak a talpa alatt.
– Gyorsabban, gyorsabban! – sürgette őket a szél, és játékosan meghúzta Márk kalapját.
Fent egy kis erkélyre értek. A korlát halkan nyöszörgött, mikor ránehezedtek.
– Hol a kincs? – forgolódott Márk.
Egy kőlap remegni kezdett a lábuknál.
– Hé, ne álljatok rajtam! – mordult a kő, majd félrebillent. Alóla előbújt egy apró fémdoboz.
Márk felnyitotta: benne egy fényes, sima kő és egy újabb térképdarab lapult.
Forró homok daloló dűnéi
Az új térképen hullámos vonalak futottak, mint hatalmas kígyók.
– Ez homok – mondta Luna, ujjával követve a rajzot.
Iránykoma megremegett.
– Készüljetek, meleg lesz.
A következő lépésnél a cipőjük alatt puha, forró homok süppedt. A szemükbe fény ugrott, a levegő remegett.
– Juj, csikiz! – Márk lábujjai élénken mozogtak a cipőben.
A dűnék halkan susogtak körülöttük, mintha valami vidám dalt dúdolnának.
– Ne taposs rám, én szunyókálok – dünnyögte egy nagyobb homokbucka, aztán lustán arrébb csúszott.
– Iránykoma, merre tovább? – hunyorgott Luna.
Az iránytű mutatója ide-oda forgott.
– Itt minden egyformán forró! – panaszkodott, majd hirtelen megállt. – Arra, ahol a homok hűvösebb.
Márk letérdelt, tenyerét a földre nyomta.
– Itt mintha hidegebb lenne – mutatott egy kis árnyékos foltra.
A homok halkan felnevettet, és szétnyílt a keze alatt. Egy apró agyagkorsó bújt elő, homokkal teli.
Márk óvatosan kiborította. A szemcsék közül egy apró kagyló és egy új térképrész gurult ki, vidáman csörrenve a homokon.
Dzsungel, ahol a fák tapsolnak
A térképdarab most sűrű, zöld foltokat mutatott, köztük kanyargó csíkokkal.
– Ez biztos egy erdő – mondta Márk.
– Nem, ez dzsungel! – javította ki Luna mosolyogva. – Hallod majd a zaját.
Alattuk a homok puhán átváltozott nedves földdé. A levegő tele lett illattal és zümmögéssel. A fák széles levelei föléjük hajoltak, és lágyan összeütődtek, mintha tapsolnának.
– Köszöntünk! – súgták a levelek.
– Csak óvatosan – figyelmeztette őket Iránykoma. – A patak itt szeret tréfálkozni.
Hamarosan egy gyorsan csobogó patakhoz értek. A víz csiklandozva fröcskölt rájuk.
– Nézd, kövek! Át tudunk menni rajtuk – mutatott Luna.
A legelső kő morcosan felhorkant.
– Nem vagyok lépcső!
– Dehogy nem, ma pont az vagy – kuncogta a mögötte lévő kő, és kissé közelebb gurult.
Márk mély levegőt vett, egyik láb a kőre, aztán a másik. A kövek ringatózva tartották őket.
A túlparton egy üreges fatörzs tátotta a száját.
– Hé, valami a nyomomban zörög – súgta a fa.
Márk benyúlt, és egy rozsdás, mégis erős kulcsot húzott ki, hozzátapadva egy újabb térképdarabhoz.
Hócsillagok a nagy hegy tetején
Most már majdnem teljes volt a térkép. A közepén egy hegy magasodott, csúcsán apró csillagokkal.
– Ott lesz a nagy láda! – Márk szeme felcsillant.
– Fázni fogunk – didergett előre Iránykoma, ahogy mutatója a hegyre ugrott.
Egy lépés, és a meleg dzsungel talaj helyett recsegő hó ropogott a talpuk alatt. Hideg pelyhek csiklandozták az arcukat, a leheletük kis felhőkké vált.
– Ez szúrós kicsit – húzta össze kabátját Luna, mire a hó halkan nevetett és puhábbra omlott a lábuk alatt.
A hegy lassan, de biztosan engedte őket mászni. Néha mélyen morajlott, mintha biztatná őket.
– Még egy kanyar, és ott a csúcs – lihegte Márk.
Fent egy nagy hóbucka díszelgett. A tetején fadarabokból összeállított X jel állt.
– Itt a kincs! – kiáltotta Luna.
Ástak, kapartak, a kezük egészen átfagyott, a hó csiklandozva omlott vissza rájuk. Végül előkerült egy kis fémdoboz. Márk remegő ujjakkal nyitotta ki. Benne csak egy papírcetli volt: „A kincs ott van, ahol először kérdezted, mi az.”
Márk és Luna összenézett.
– A padláson... – suttogták egyszerre.
A mosolygó padlás titka
Egy pillanatra mintha a hegy is bólintott volna. A következő lépésnél újra a jól ismert létra nyikorgását hallották. Visszaértek a padlásra.
A deszkák most puhábban ropogtak, mintha örülnének nekik.
– Akkor a kincs végig itt volt? – húzta fel a szemöldökét Luna.
Márk a földre terítette az összes térképdarabot. Óvatosan egymás mellé illesztette őket. Iránykoma figyelmesen kattogott, mutatója a fal egyik deszkájára bökött.
A deszka halkan felnyögött.
– Jól van, na, mozdulok – mondta, és félrebillent.
A rés mögött egy közepes méretű láda bújt meg. Nem volt rajta lakat – a dzsungelben talált kulcs épp csak megérintette, máris kinyílt.
Belül nem arany csillant, hanem füzetek, rajzok, kagylók, kavicsok, fényes kövek és régi képeslapok zörögtek puhán.
– Ez... utazások ládája – suttogta Luna, miközben óvatosan végigsimított egy rajzon.
Márk kihúzott egy üres füzetet.
– A mi helyeinknek – mosolygott, és leült a padlóra. A fa alattuk elégedetten dorombolt.
Iránykoma közéjük telepedett.
– Akkor? Újabb nyomok? – kérdezte.
– Először lerajzoljuk ezt az utat – felelte Márk, és az első vonal máris kacskaringózni kezdett a lapon.
Márk és Luna a padláson ülnek, körülöttük rajzok, kagylók, kavicsok és fényes kövek. Iránykoma halkan kattog, mintha dúdolna. A nagy ládában már nemcsak régi, hanem új emlékek is pihennek. A gyerekek halkan nevetnek, és újabb üres lapokat készítenek elő. A ház alattuk megnyugszik, és úgy tűnik, maga a padlás is elégedetten sóhajt egyet.
Beállítások
Betűméret
Esti mód
Meleg sötét téma esti olvasáshoz
Lapozás hang
Finom papír-lapozás effekt
Felolvasás
Varázslatos felolvasás
Hamarosan felolvastathatod az egész mesét megnyugtató hanggal — esti meséhez tökéletes kísérő.
Értesítés
Iratkozz fel, hogy elsőként értesülj az új ingyenes mesékről és interaktív kalandokról. Regisztrációkor 100 kreditet jóváírunk.
Tartalomjegyzék
Új mesék és kalandok a postafiókodba
Iratkozz fel, és értesülsz az új ingyenes mesékről és interaktív kalandokról. Regisztrációkor 100 kreditet jóváírunk.
- 100 kredit ajándékba
- Új mesék és kalandok rendszeresen
- Bármikor leiratkozhatsz
Lapozz bele varázslatos történeteinkbe!
Kíváncsi vagy, milyen egy igazi Chiribi élmény? Számos mesét teljesen ingyen is elkezdhettek olvasni, hogy próbára tegyétek a varázslatot.
Felfedezem a meséket →
Készítsd el a saját meséd
Töltsd fel a képeket, válassz stílust és mesevilágot.
A gyermeked lesz a főhős
- Egyedi fotóból mesehős
- 47 mesevilág, 29 stílus
- Letölthető és kinyomtatható
- Mesekönyv készíthető a nyomdában
- 10–15 perc alatt elkészül
4 lépés, és kész a saját mese
Testreszabás
Válassz mesevilágot, rajzstílust, és add meg a történet alapötletét.
~2 percSzemély hozzáadása
Tölts fel egy fotót a gyermekedről és add meg a nevét, korát.
~1 percGenerálás
A Chiribi megírja a mesét, és egyedi borítóval, díszítő illusztrációkkal egészíti ki.
10–15 percLetöltés
Töltsd le a kész PDF mesekönyvet, és máris olvashatjátok együtt.
AzonnalEgyedi mese már 50 kredittől — előfizetés nélkül
Vásárolj krediteket, és használd akkor, amikor jól jön — nincs havi díj, a kreditek sosem járnak le.